A magányra általában negatív érzésként gondolunk, egy olyan állapotként, amit senki nem kíván magának. Pedig igenis sokan vannak, akiknek - legalább időnként - szükségük van a magányra.
Ezek között találjuk a legtöbb biciklist. A bringázás ugyanis magányos tevékenység. A többi közlekedési móddal ellentétben itt nem tudsz társalogva, egymástól néhány centiméterre haladni. Gyalogolni ugye egymás mellett is lehet, a BKV-n szinte kötelező egymáshoz érni, és a kocsiban is közel ülnek az emberek. Biciklin még néhány szó váltása is megerőltető, az egymás mellett kerekezés a városban nehézkes, így az ember az idő nagy részében csendben teker.
Többek között ezért kezdtem el bringázni. Nekem ez nem sport. A lábon haladásra vannak különböző szavak: a futás sport, a séta szórakozás, a gyaloglás közlekedési mód. Biciklizésnél egy szó van mindegyikre. Mindenesetre ha megkérdezik, miért nem megyek a Critical Massra, azt válaszolom, a tömegiszony miatt ültem bringára, minek menjek oda, ahol több ezren egy rohadt nagy tömegben bicikliznek? Aki ezt a sportot/hobbit/közlekedési módot választja, az legalább néha vágyik a magányra.
De vannak, akik ennél tovább mennek. Ők a gyakorló magányosok, akik szinte már függnek a másoktól való függetlenségtől. És itt nem csak az egyedüllétről van szó, hiszen társaságban is lehet az ember magányos. De a vége általában az, hogy az ember teljesen egyedül marad. Általában ez a legjobb a személyre és a társadalomra nézve is, és valami a mai világhoz méltóan beteg módon még boldog is lehet az ilyen lény az idő 90%-ában, mégis vannak pillanatok, amikor (lévén az ember akkor is társas lény, ha minden erőnkkel próbáljuk elnyomni ezt a vágyat) nyomasztóan nehezedik ránk a magány súlya.
A TV-nek nagy szerepe lehet ennek az ellensúlyozásában. Rengetegen használják altatónak, és hozzájön még a számítógép és a többi elektronikai eszköz, ami hangot ad. Én részemről azért preferálom a TV-t, mert nem előre beállított műsor megy, és zene helyett szöveg, ezért olyan, mintha az ember egy társasági összejövetelen vagy családi körben aludna el. Akkor is jól jön, ha az éjszaka közepén felébredsz és nem tudsz visszaaludni. Ezt sokan csinálják, de én már továbbfejlesztettem azzal, hogy reggel, mikor elindulok, nem kapcsolom ki, csak időzített kikapcsolásra állítom - így olyan, mintha nem egy üres lakást hagynék ott.
Érdemes lehet még a munkába temetkezni - ez hasznos is. A munkaholicok nagy része magányos ember, pont ezért van idejük elvégezni a rengeteg munkát. Szóval a magány a mai világban szükséges, elengedhetetlen a fejlődéshez és a társadalom ideiglenes fenntartásához. Akik még nem azok, előbb-utóbb biztosan egyedül maradnak - egyszerűen erre tart a világ, megöli a kapcsolatokat. Vagyis mi öljük meg. Ha máskor nem, a halál pillanatában egyedül maradsz - akkor ki segít, ha egész életedben nem tapasztaltad meg a magányt? Biztatásként Frank Herbert szavaival fejezem be ezt a kis gondolatsort:
Az igazi emberek szinte mindig magányosak.
Üdv
