Ez most nem lesz vicces, eredeti, semmi.
Eredetileg arról akartam írni, hogy megdöntöttem a munkarekordot - 70 óra egy héten, 20 óra alvás - gyakorlatilag haza már csak aludni megyek, de még a 8 óra sincs meg. De ez most már indifferens.
Tavaly, amikor megvettem a kocsit, valahogy úgy éreztem, mást is szereztem. Önbecsülést, azt az érzést, hogy most már én is tulajdonlok valamit, ami minden "normális" embernek van. (A lakás nem az enyém jogilag, ráadásul adósságkelepcébe kerültem miatta.)
Most pedig az egésznek annyi. Hiába gürcöltem fél éven át, most az összes pénzem elmegy arra, hogy a fennmaradó hitelt kifizessem. Vesztettem két millát és egy kocsit. Az autót is sajnálom, szinte biztos, hogy szétkapják, pedig már a szívemhez nőtt. 7%-át találják meg az ellopott autóknak, a többség bontókban végzi. Talán már most darabokban van. Durva veszteség, és nem csak anyagilag. A legnagyobb probléma, hogy az ilyen sorscsapások megtörik az embert. Ez a pénz a terv része volt. Ilyenkor úgy érzi az ember, hogy a sors nem akarja, hogy megvalósítsa az álmait. És az eszköze pár kis rohadék geci, akik másokat megnyomorítva akarnak meggazdagodni.
A kérdés most az, hogy megpróbálom-e ennek ellenére végrehajtani az Amerika-projektet, vagy beletörődök, hogy itt rohadok meg. Az időm egyre fogy, érzem nincs még egy évem. Ha feladom, attól kezdve nincs gondom - 3 év alatt tuti összeszedem a lakás árát és egyben megvehetem. Gondolom össze is tudnék szedni valakit, pár év múlva meg egy kölyökkel megrakodva akár családi házba is költözhetnék az agglomerációba. Gazdag, békés és unalmas/igény szerint megfelelően izgalmas életet élhetnék, de mindig ott lebegne, hogy elszalasztottam életem álmát, és életem végén, mikor számot vetnék az életemmel, visszacsinálnám az egészet.
Úgyhogy csinálom tovább. Minden reggel ezzel kelek, nem veszek semmit, ha kell 16 órát dolgozom és nem alszok 4 óránál többet, de akkor is kijutok. Ez a rohadt sors nem baszik ki velem. Majd én megmutatom neki. Velem akarsz szórakozni?
