Régen nem írtam. Egyrészt elég sok dolgom is volt, másrészt a hangulatom sem volt alkalmas ilyesmire.
Nézzük az alaphelyzetet: ellopták a kocsimat. Ezzel lehetetlen lett kimennem Amerikába, legalábbis idén. Ez azt jelenti, hogy harmincvalahány évesen mehetek valami fősulira, tiszta hülyét csinálva magamból. Amire nagyobb esély van, hogy lemondok az álmaimról, és majd tíz-húsz év múlva azon siránkozok, hogy életem álmát nem váltottam valóra.
Kurva keményen dolgoztam az utóbbi időszakban, május-júniusban havi 240 órát. Ez fizikai munkában nem lenne sok, de szellemileg teljesen kikészíti az embert. A hajtásban a csapatból egy ember egy hónapot kihagyott, mert összeomlott a stressztől. Egy másikat ki kellett rúgni, mert nem bírta el a terhelést, ami rá hárult. Igazából nem sajnálom, mert nem volt szimpatikus sohasem, és valahogy mindig sejtettem, hogy ez lesz a vége. Nem hinném, hogy túl sokáig lenne munka nélkül, viszont nem egyenes ember, és ezt nem bírom. Nagy arc, mögöttes tartalom minimális, és ha ez kiderül, még neki áll feljebb. Szerintem még most sem érti, hogy hogyan tehettük meg ezt, az emberek nagy része annyira bele van ragadva a kis dagonyájába, hogy nem tudja elképzelni, hogy azt valaki el tudja hagyni. Pedig ezt kell tenni, ha valamire jutni akarsz. Az úgynevezett szabályokat fel kell rúgni, ha azokat nem a józan ész, hanem az ostoba utánzás hozta létre és a tehetetlenség tartja fent.
Annyit értem el mindezzel, hogy nullán vagyok anyagilag, mínuszban érzelmileg, és igazából nincs egy ember, akiben bízhatnék vagy barátomnak mondhatnék. Persze ez az én hibám (ha ugyan hiba) - következetesen építettem le a kapcsolatokat. A munkahelyemen nem akartam azokkal haverkodni, akik felett hatalmam van - nem azért, mert felettük állónak érzem magam, hanem mert ez gyengíti a józan ítélőképességet, de mindenesetre a részrehajlás gyanúját alapozhatja meg. A magánéletben is én vágtam el a szálakat - következetesen nem jártam el bulizni, lemondtam a meghívásokat, nem ismerkedtem senkivel. Én már nem ide tartozom. Kapcsolatot sem akarok, mert az csak meggátol a céljaim elérésében.
A kocsi elvesztése az életemben azt hiszem, paradigmaváltást okozott. Eddig gyűjtögető típus voltam, mindent meg akartam szerezni és azt gondoltam, hogy úgy lehet teljes az életem, ha megvan minden anyagi jólét, amit a fogyasztói társadalom belénk sulykol - lakás, kocsi, nagyképernyős tévé (ez utóbbi az egyetlen vagyontárgyam egyébként). Holott a sors már elég sokszor utalt rá, hogy ez - legalábbis számomra - hibás út. Eddig két és fél biciklimet lopták el (a felet darabokban, majd rátérek) + egy kocsit. A lakás, aminek a törlesztőit fizetem, még csak nincs is a nevemen, 25 év múlva jár le a hitel, és kb. másfélszer annyi a tőketartozás, mint amennyit az egész ér. Kilépni nem lehet, mert akkor azzal baszok ki de nagyon, akitől bizalmi alapon átvettem, így viszont fizetem a havi százharmincezret, ami másfélszer annyi, mint a kezdeti összeg volt, és egyszerűen nem tudok pénzt gyűjteni + még akkor is fizethetem, ha kimegyek, de a lakást feleennyiért se tudnám kiadni.
Mostantól viszont eléggé szarok az egészre. A meló jól alakul azt hiszem, és nem is lenne gond, ha nem egy év alatt akarnék tizenkétmilliót összeszedni. Itt a helyemen szerintem három éven belül havi másfél-két milláig juthatnék viszonylag kényelmesen, kamatoztatva azt a tehetséget, amiből tényleg kevés embernek jutott: a józan ész, a találékonyság és a szilárd akarat ötvözetét, ami minden esetben célhoz juttat. Éppen ezért nem kell az anyagi biztonság, jó nekem a főnök levetett kocsija (ez is százszor jobb, mint bármi eddigi), nem érdekel a DVD-gyűjtemény vagy hogy legyen biliárdszobám (pedig nagy álmom volt). A tárgyak csak eszközök. Úgyis meglesz minden, ha kell.
Csak az idő, amit sajnálok, és az, hogy a saját hibámból elvesztettem azt, aki miatt (részben) elkezdtem ezt az egész érvényesülési mizériát - ugyanis azt reméltem, hogy legalább ezzel kivívom az elismerését. Nem sikerült, viszont már másfél éve nem láttam, egyszer beszéltem vele telefonon fél éve, kb. másfél percet. Még csak nem is utál attól tartok, egyszerűen nem tart semmire. Ennél rosszabbat pedig - főleg egy magamfajtának - nem lehet tenni. Ez a blog, az, hogy el akarok tűnni innen, a célország - minden ide vezethető vissza. És ez az a pont, ahol minden józan ész elveszett, sem a sors bármilyen fordulata, sem bármilyen racionális érv nem tarthat vissza attól, hogy végigcsináljam - hogy mit, azt még magam sem tudom. Csak annyit tudok, hogy nem állok meg, amíg nem érzem azt, hogy elértem, amit akartam - ha ez soha nem valósul meg, akkor tényleg a pokolra jutok. Egy egész életet leélni anélkül, hogy éreznéd a viszonzott szerelem örömét csak egyszer is - ennél kevés rosszabb dolog van a világon.
Visszatérve a bringára - most javíttattam meg, 45e-be került, így jön ki a + fél bicikli. Aki nem emlékezne: elütöttek, aztán lelopták a kerekét. Jó kis sztori lett a szervizben, ahova vittem, kedvezmény viszont nem járt érte. Viszont most sokkal szívesebben tekerek, mint az ideiglenes tragaccsal, és mivel már kocsim sincs saját, remélhetőleg visszaszokok a bringázásra. Legalább fizikailag legyek fitt - vár még rám jópár kemény év.
